óda hozzám

A régi blogom egy ideig szünetelt, és egy ‘tanítvány’ már alig bírta kivárni, hogy megint írjak. Szóval esdekelni kezdett a kommentviharban:

Ooh, ****…
úgy hiányzik szívemnek szavaid áradata,
mint forró nyári napon a hűs szellő,
vagy mint gyermeknek a mesebeli sellő…
Kérlek, ne hagyj tovább epednem,
mert kiszikkad lelkem,
ha nem tudhatom meg hamarost,
hogy I** miképp cselekszik most,
hogy szerelme testvérére szörnyű vész veti árnyékát,
hisz’ egy fúria dobta ki rá a hálóját…
Azt kérded, miért szólok: szerelme?
Oh, hiszen bár így lenne!
S habár érzéseit nem fedheti el,
s szíve szerelmes gondolatokat remekel,
esze mást súg, mint mire vágyna,
és eltaszítja magától, mi a vágya tárgya…
Boldogságra esélyt sem ad magának,
pedig J** sem vetné meg arának…
No jó, tán ne haladjunk ennyire előre,
de szerelmes költő szívem íly bugyuta rímekkel van tele,
és kikívánkozék belőlem az óda,
hogy kegyedet csókolja homlokon a múzsa,
hamar a klaviatúrája felé röppenjen,
hogy a két szenvedő szerelmes sorsa tovább menjen,
és hogy olvasóid ne epedjenek el…
remélem, szónoklatom ezúttal végre remekel,
és szívedet nem hagyja hidegen óhajom,
mikor azt kiáltom: a következő részt akarom!
Írótársként sok ihletet, s miegymást kívánok,
N***nek, hogy szálljon le róla az az átok,
valamint itt van J** és I**
sorsuk miképp alakul…? a te kezedben van.

Mély tisztelettel: ****, egy hódoló, szerelmes ódaíró

————————————————————-
IMÁDTAM!