egy év után is képes vagyok végigsírni egész estéket miatta

Lassan hajnali két óra van.
Mostanra tudtam megnyugodni. Körülbelül kéthavonta egyszer elkap a gépszíj, beizzítom a youtube-ot, és órákat zokogok végig örömömben, bánatomban, csalódottságomban, és csodálatomban.
Két éves sem voltam, mikor Anyának hála megismerkedtem Michael Jackson zenéjével. Kaptam sorban a kazettákat, könyveket, füzeteket, később DVD-ket, lemezeket, de sajnos rajtam már ez sem segített… Egy olyan generációnak a tagja vagyok, akiknek holmi kevés esélye volt élőben látni az énekest.
Most már csak bőgni tudok. Nem az bánt, hogy nincs már köztünk, hiszen ember volt, neki is meg voltak számlálva a napjai. Sokkal inkább az okoz törést bennem, hogy soha az életben nem láthatom élőben énekelni, táncolni.
Számomra apró korom óta ő az Énekes, mindig is ő volt, ő is marad.
Persze lehet őt gyanúsítani otromba dolgokkal, de senki sem tudhatja az igazságot. Annyit azonban biztosan tudunk: még mindig többet tett a világ megsegítéséért, mint egész Magyarország egybevéve.
Nem akarok itt órás, bömbölős megemlékezést írni, semmi kortes beszéd vagy gyászszertartás. Ez most csak kellett nekem, hiszen olyan keveset beszélek róla másoknak. Nem hinném, hogy a hétköznapokban bármit is bizonygatnom kellene akárkinek is. Talán egyedül Anya tudja hogyan érzek valójában.
Én úgy szerettem őt, ahogy volt.
És ahogy elnézem nem én vagyok az egyetlen a Földön :’)